Mielőtt Adél megszületett sejtettem, hogy nehéz dolgom lesz majd, ha már két gyerekem lesz. Őszintén szólva nem vártam az éjszakázást és biztosra vettem, hogy lesznek bőven olyan pillanatok, mikor mindkét gyereknek szüksége lesz rám, de én nem tudok ketté szakadni. Mielőtt bárki a fejemhez vágná, tudtam, mit vállalok...
Reméltem viszont, hogy Adél átlagos baba lesz, "csak" a szokásos problémákkal. Sajnos egyelőre nem így van. Zsófit nagyon zavarja ha Adél sír. Sajnos egy pár hétig Adél tényleg nagyon sokat sírt, és pont akkor, mikor bölcsiszünet volt. Zsófit szerintem egyrészt zavarja a zaj, másrészt talán érzi, hogy Adélnak rossz és mostanra dühös is, mert tudja, hogy ha Adélsír, akkor fel fogom venni, de legalábbis rá fogok figyelni. Bármi is az ok, artikulálatlanül üvölt, vagy visít, nem is tudom leírni. Ha nem hallgat el Adél, akkor annyira bepörög, hogy a földön rúgkapál és persze ordít. Rosszabb esetekben, mikor már Adél eredeti problémája megszűnik (mondjuk kkijön a büfi, vagy kibukja a tejet ami liftezett a nyelőcsövében), és felhagy a sírással, akkor azért sír újra, mert a nővére ordít. És ilyenkor beindul egy ördögi kör, egymást hergelik, én meg legszívesebben kilépnék a testemből (amúgy se szeretem mostanában :)).
Sajnos mostanra odáig fajultak a dolgok, hogy Zsófi nem szeret itthon lenni. Már a bölcsiből hazafelé nyűgös, az ajtóban mér előre sír. Attila gyakran vitte el egyedül a játszótérre, vagy akárhová, hogy én nyugodtan tudjak Adéllal foglalkozni, és ne zavarja ez Zsófit. Mostanra viszont sajnos gyakran találom magam abban a szituációban, hogy felsír Adél, vagy csak gügyögni kezd, Zsófi meg szalad az előszobába és mondja, hogy "vesszük a szandit, megyünk autóval". Vannak napok ,mikor mindegy mit csinálok, az nem jó. Hiába alszik csendben Adél a másik szobában, ő nyafog, nem akar enni, nem akar játszani, semmit se nem. Máskor bújk hozzám, a kezemet a fejére teszi, hogy simogassam, vagy kéri, hogy cseréljem ki a pelusát, még ha nincs is benne semmi.
Szerintem Zsófi nem rosszalkodik, mikor visítozik, én úgy érzem, neki ez a helyzet tényleg elviselhetetlen valamilyen okból (tudjuk róla jól, hogy komoly gondjai vannak bizonyos zajokkal, hangokkal). Én ilyenkor vígsztalni, nyugtatni próbálom, Attila viszont hisztiként értékeli a helyzetet és szankcionálni akarja. Én félek, hogy ha mi megbüntetjük, bántjuk, akkor csak olajat öntünk a tűzre, és esetleg komoly lelki sérüléseket okozunk. Attila pedig fél, hogy a gyerek csak arra fog rájönni, hogy hisztivel el lehet érni mindent, és majd egy kis nyafka lesz, aki jól a fejünkre nő.
Én meg... Szenvedek, mert a gyerekeim szenvednek és egy anyának ezt a legnehezebb látni. Látom, hogy Zsófinak nehéz boldogulni ebben a világban, és látom, hogy Adélnak meg sokszor nehéz nyelni, köhög, kényelmetlenül érzi magát (talán a fájdalmak megszűntek, vagy jelentősen enyhültek). Összeszorul a szívem, mikor látom, hogy Zsófi nem szereti, ha kortársai megérintik, hárítja minden közeledésüket.
Ki merem mondani, gyakran irígy vagyok más anyukákra, akik össze tudnak járni a gyerekeikkel, akiknek van teje és gond nélkül szoptatnak, akiknek a gyerekei egy szobában tudnak aludni, akiknek elalszik gond nélkül alszik a gyereke mondjuk az autóban.
Soraimat olvasva sokan talán mindjárt pszichiátert keresnének nekem, de mindenkit megnyugtatok, hogy azért jól vagyok. Mikor Zsófi két tenyere közé veszi az arcomat és simogatja, aztán úgy ölel, hogy szabályosan szorít, vagy mikor a hajnali szoptatás közben Adél megáll, rám néz és teli szájjal mosolyogva gőgicsél nekem, akkor mindig azt gondolom, hogy ez mindent megér.
Mikor Zsófi egy éves volt, és nem nézett a szemünkbe, nem mutatott semmi kötődést, akkor csak arra vágytam, hogy egyszer ki tudja mutatni a szeretetét. Ez teljesült. Most arra vágyom, hogy a gyerekeim egy év múlva szeressék egymást, pár év múlva tudjanak együtt játszani, legyenek igaz barátaik és ne okozzanaj nekik gondot az emberi kapcsolatok.
Adéllal felhagytunk a tejmestes diétával, mert így is bukott. Visszakapta a régi tápszert, amit ismét elfogad cumisüvegből, így már elég csak 3 óránként etetni, többet eszik, van vizelete és ismét nő a súlya. Most viszont extrém sokat bukik és nyugtalanabb is. Úgy tűnik választhatunk a kevesebb bukás és a nyugodtabb nappalok, vagy a nyugtalanabb napok és a több bukás között - az előbbi viszont napi 10 óra etetéssel jár. Pénteken megyünk gasztroenterológushoz, nagyon kíváncsi vagyok, mit mond majd.
Zsófival pedig megyünk majd pszichológushoz, és visszamegyünk a Vadaskertbe. Nem hagy nyugodni a dolog, hogy Asperger szindrómája van, de akárhogy is hívjuk a problémáját, úgy érzem ismét kissé megrekedtünk. Remélem, kapunk konkrét válaszokat, segítenek megérteni őt még jobban, és segítenek abban, hogyan kezeljük a nehéz helyzeteket.