Egy évvel ezelőtt egyáltalán semmi fényt nem láttam az alagút végén. Nem hittem, hogy Zsófi egyáltalán szobatiszta lesz szeptemberre, és kételkedtem benne, hogy kibírna egy napot 20 másik gyerekkel egy szobában. Viszont azt is láttam, hogy bár a bölcsiben jól érezte magát, csodás gondozói voltak, ott volt helyben a fejlesztője, mégsem volt húzóerő. Ő volt a legidősebb a csoportban, sok volt a kicsi, nem volt kitől tanulni már.  Tavaly valamikor januárban felhívtam hát a körzetes ovit, hogy egyáltalán autista gyereket, aki integrálható, felvesznek-e. Személyes találkozót beszéltem meg a vezetőnővel. Egy órát beszélgettünk, és olyan jó érzésem volt, míg ott voltam. Láttam ugyan aggodalmat a vezetőnő arcán, de a legjobban én féltem. 

Tavasztól sokat javult a helyzet, nyáron szobatiszta lett félig Zsófi, így biztossá vált, megy oviba. Én persze megint - szó szerint - betegre aggódtam magam, hogy jól döntöttünk-e, visszaút nincs. Az ovi közel van, a játszótér mellett, úgyhogy a nyáron többször elmentünk mellette, mindig mondtam Zsófinak, hogy majd ide fog járni. Valamikor nyáron volt egy szülői értekezlet. Mielőtt az elkezdődött, a házban lakó egyik anyuka beszélgetett az egyik óvónővel. Olyan jó volt hallgatni, annyira tetszett az, amit mondott és ahogyan beszélt a gyerekekről. Azt kívántam, bárcsak ő lenne Zsófi óvónénije. Szerencsénk volt, Zsófi az ő csoportjába került. Azon a délután kicsit megnyugodtam, jó lesz ez!

Augusztus utolsó péntekén elköszöntünk a bölcsiből és hazajöttünk. A lányok játszottak, és mosogattam. Sosem felejtem el az érzést, Zsófi egyszer csak megszólított. "Anya, nézd!" Annyira boldog voltam, soha még nem szólított meg, soha nem osztott meg élményt ilyen formában. Esküszöm, nem is emlékszem, mit is mutatott, de nem is ez a lényeg. Attól a naptól fogva már olyan, mint más gyerek, állandóan megy az "anya, gyere!" "anya, nézd!".

Szeptemberben új fejezetet kezdtünk, elindult az ovi. Az első nap bent voltam Zsófival a csoportban, de ebédnél inkább kimentem, mert tudtam, hogyha bent vagyok, akkor nem fog enni. Megdöbbentő volt látni, hogy megevett egy tányér levest zöldségekkel, egy tál főzeléket hússal, és egy péksüteményt. Itthon soha nem eszik fele ennyit sem, főzelékkel, zöldséggel már nem is fáradok. A beszokás gyorsan ment, hasonló szabályok, hasonló rendszer mint a bölcsi. A különbség annyi, hogy itt több önállóságot várnak el. A gyerekekkel persze semmit sem foglalkozott, de a óvónéniket és a két dajkákat gyorsan elfogadta. Az egyik óvónéni, Ildikó néni gyógypedagógus végzettségű is. Ő készült előre Zsófira, készített folyamatábrát. Az első héten én vittem és hoztam, csak kettesben jöttünk. Ez nagyon jót tett neki. Boldogan szökdécselve jött mellettem a parkon keresztül. Egy délután megállt, két kézzel szorította kezemet, aztán az arcához szorította a kézfejemet, és mondta "anya, szeretlek, édes kis anyka!". Nagyon kiegyensúlyozott és boldog volt, így eldöntöttük, hogy reggelente továbbra is én viszem - noha ez logisztikailag nem túl jó.

Eleinte azért voltak kiborulások. Próbáltam oknyomozni, hogy ennek mi lehet az oka. Ildikó néni nagy segítségemre volt ebben. Eleinte néha megijedtem, hogy napirend kártya kéne a csoportba, hogy Zsófi nem érti, mi van körülötte. Jó volt, hogy ő objektíven tudta értékelni a helyzetet. Nagyon nagy támasza Zsófinak. Következetes, határozott, ha kell, de megértő. A másik óvónéni is aranyos volt, Zsófival ő is máshogy foglalkozott, de úgy alakult, hogy mivel sajnos nincs elég óvónő, neki át kellett mennie egy másik csoportba.

Teltek-múltak a hetek, Zsófi már otthonosan érezte magát, és egyre önállóbb lett. Eddig mindig én mostam a fogát, vagy Attila, az oviban megtanulta egyedül. Egyik este a kádban ült, én vettem elő a fogkefét, hogy nyomjam rá a fogkrémet, mire Zsófi kioktatott "anya, csak borsónyit kell nyomni a fogkrémből, ahogy Ildikó néni mondta!".  Persze, én is így csináltam eddig is, node ha Ildikó néni úgy mondta, akkor úgy is van. Azóta itthon is egyedül mos fogat, és nagy örömömre Adél is utánozza ebben is. Nagyon érdekes a kapcsolata Zsófinak az oviban a felnőttekkel. Ildikó nénit nagyon szereti, de érzem rajta, hogy egyfajta tanár-diák viszony van köztük. Látom Zsófin, hogy tiszteli, van tekintélye, de nem fél tőle. Gabi néni, az egyik dajka pedig inkább a barátja, sokszor bújik hozzá. Ildikó nénit is megöleli, de más kapcsolat.

Októberben egy kislány, aki már nagycsoportos (vegyes csoportok vannak), mesélte nekem, hogy ő szokott a Zsófival játszani. Gondoltam, ok, egymás mellett játszanak... De a kislány folytatta. "Már nem csak ismételget, hanem szokott nekem válaszolni is." Ezen a héten újságolta Ildikó néni, hogy már nem csak kérdő hangsúllyal beszél Zsófi, sőt egy kislánytól segítséget is kért, megszólította, majd meg is köszönte a segítséget. Olyan jó volt hallani! Nagy fegyvertény, hogy úgy lehet a legjobban elsajátítani a szociális szabályokat, hogy az adott szituációban kell rögtön segíteni őt, és elmagyarázni, mi történt, mit akart a másik, miért mondta, amit mondott stb. Ezt otthon, egyéni fejlesztés alkalmával nem lehet. És ehhez nem kell sok, csak egy kis megértés, és türelem. Abból pedig sok van ebben a csoportban.

A gyerekek nagyon szeretik Zsófit, úgy, ahogy van. Vigasztalják, ha sír, segítenek neki. Érdekes, hogy nem hagyják magukat lerázni, nem könyvelték el magának valónak. Beszélnek hozzá, odaviszik a cicáját, egy-két kislány nagyon anyáskodik is felette. Nincs csúfolódás, nincs kirekesztés. Olyan ez a csoport, hogy még ha lenne is valakinek ilyen "ötlete", akkor sem tenné meg, mert ez a csoport nem ilyen, itt ez nem szokás. Nagyon tetszik a pozitív megerősítés rendszere. Nincs megszégyenítés, viszont nyilvánosan dicsérik, üdvözlik a jót. Van egy ügyes-tábla, ahová azoknak a jele kerül fel, akik aznap jók voltak, ügyesek. Mindenki a maga képességeihez mérten van értékelve. Zsófi azért kerül fel mindig, mert ügyesen fogat mos, felveszi a zokniját. Ez szárnyakat ad ott neki. Motivált lett. Szeret az oviban lenni, pláne, hogy Karácsony előtt mézeskalácsot is sütöttek.

4 hónap alatt óriásit fejlődött. Még szeptember elején úgy jelezte, hogy WC-re kell mennie, hogy "pisilnie kell neked", ma azt mondja "anya, kísérj ki pisilni!" vagy "anya pisilnem kell!". Sok dolgot tanult a gyerekektől. Noha még mindig kevés az interakció velük, mégis nagy hatással vannak rá. Másik csoda, hogy mesél. No persze néha zavaros meg döcögős, de mesél. Már mindig jól ragoz, és kezdi használni az igent. Ezek persze nem csak az ovi hatása, hanem Csilla, a gyógypedagógusa érdeme is. (No meg mi is sokat foglalkozunk vele itthon. Nem úgy, hogy leülünk tanulni, hanem adott szituációban reagálunk, magyarázunk, úgy, hogy abból tanuljon.)  Van egy új gyógypedagógus, akit a KLIK küld ki, ő heti kétszer foglalkozik Zsozsóval, szimpatikus nekem, és Zsófival jól tudnak együtt dolgozni. Nagy szerencse, hogy Csillával sem kellett elengednünk egymást, bejöhet heti egy délután az oviba fejleszteni Zsozsót. Csak hab a tortán, hogy Ildikó néni heti egyszer TSMT tornát tart több gyermekkel együtt Zsófinak, így ezért nem kell külön mászkálni, és fizetni.

Van az oviban néptánc is. Nem is ajánlottam Zsófinak, mert úgy gondoltam, így is fáradt lesz, mégiscsak egy autista kislány sok-sok gyerek között, sok elvárással, heti 4 fejlesztéssel. Viszont Zsófi hallotta a tornateremből kiszűrődő zenét, éneklést, és be akart menni. Szuper, hogy mehet, ha akar, ha nincs kedve, akkor nem kényszeríti senki. Ha nem akar éppen táncolni, vagy megfogni valaki kezét, akkor leülhet, és csak énekelhet. Tulajdonképpen ebben szabadságot kapott. Nagyon büszke vagyok rá, mert tudom, hogy ez neki hangos, és ijesztő is néha, mégis sokszor bemegy. Ha érzi, hogy sok neki, akkor leül, ezt is maga szabályozza. Ő akar, akar ott lenni, akarja kibírni, ami nehéz.

Annyi jó dolog történt mostanában, hogy néha attól félek, hogy ez csak egy álom. Jó, hogy vannak még ilyen gyerekek, ilyen óvónénik!